Oiolosselôte - Exodus 10

Tizedik fejezet

Nyolcadik csapás: sáskák

„És monda az Úr Mózesnek: Menj be a Faraóhoz, mert én keményítettem meg az ő szívét és az ő szolgáinak szívét, azért hogy ezeket az én jeleimet megtegyem közöttök. És azért, hogy elbeszéljed azt a te fiadnak és fiad fiának hallatára, a mit Égyiptomban cselekedtem, és jeleimet, a melyeket rajtok tettem, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.”

(2Móz 10: 1,2)

Az ember már csak ilyen! Nem akar semminek sem hinni. Talán a saját szemének csak hisz! Sok esetben sajnos azonban még annak sem. Ez azonban semmit sem von le az Isten szavahihetőségéből. Sőt, azt mondja erre Pál apostol, hogy ha mindenki hazug is: Isten akkor is igaz. Ezt nem nekünk kell eldönteni. Isten ugyanis gyakorlatilag képtelen arra, hogy az igazságot hamisságra fordítsa. Erre egyedül az ember képes. Isten viszont igen alkalmas arra, hogy kegyelme által segítséget nyújtson nekünk abban, hogy mi mindezt felismerjük, és hatékonyan kikecmeregjünk belőle. Nem az Isten fennhatósága alól kell kilépnünk, hanem saját vágyaink és helytelen életszemléletünk fogsága alól. Nos, ebben tud igen sokat segíteni nekünk az Isten, és meg is teszi mindazokért, akik erre vágynak, akik felismerték, hogy bizony ki kellene már tántorognunk saját okádékunkból.

„És beméne Mózes és Áron a Faraóhoz és mondának néki: Ezt mondja az Úr, a héberek Istene: Meddig nem akarod még magadat megalázni én előttem? Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem.”

(2Móz 10:3)

Meddig nem akarod még megalázni előttem? Érdekes felvetése egy olyan ember problémájának, aki valamilyen okból túlon-túl hatalmasnak gondolja magát. Igen, miért nem akarja végre megalázni magát az Isten előtt.

Ehhez tudnunk kell – és valószínűleg sokan tudják is –, hogy az Isten nem csupán a héberek Istene, hanem – minthogy Ő teremtette az egész világot, beleértve mindazt is, ami számunkra láthatatlan –, Ő minden embernek, sőt minden egyéb teremtett dolognak és élőlénynek is az Istene. Tehát valóban célszerű lenne valamennyiőnknek meghajolni előtte, az Ő akarata előtt. Erre kívánja megtanítani a fáraót, de rajta keresztül természetesen az Izrael népét is.

„Mert ha te nem akarod az én népemet elbocsátani, ímé én holnap sáskát hozok a te határodra. És elborítja a földnek színét, úgy hogy nem lesz látható a föld, és megemészti a megmenekedett maradékot, a mi megmaradt néktek a jégeső után, és megemészt minden fát, mely néktek sarjadzik a mezőn. És betöltik a te házaidat, és minden szolgáidnak házát és minden Égyiptombelinek házát, a mit nem láttak a te atyáid, sem a te atyáid atyjai, a mióta e földön vannak mind e mai napig. És megfordula s kiméne a Faraó elől.”

(2Móz 10:4-6)

A jégeső is igen nagy pusztítást végzett ebben az országban, de ha erre még a sáskákat is ráengedi, akkor lesz csak igazán nagy a baj. Nem mintha már eddig is nem lenne az. Erről azonban nem a Teremtő tehet, hanem a fáraó. A mi szemszögünkből tekinti a Biblia e csapásokat, de tudnunk kell, hogy ez a nézőpont csupán azért van, hogy meglássuk mindazt, ami a mi tetteinknek a következménye. Erről már korábban beszéltem. Az Isten nem kárhoztatható semmilyen gonosz vagy rossz tettért, ez csupán annak a következménye, ahogy mi ezekről a dolgokról gondolkodunk, illetve ahogy e gondolkodásunk következtében cselekszünk. A Teremtő csupán jót adhat nekünk. Az viszont már rajtunk áll, hogy ezzel mit kezdünk. Természetesen e tekintetben sem kell sötétben tapogatóznunk. Mindenről, amit Ő adott, pontos használati utasítást is a rendelkezésünkre bocsátott. Mi viszont ezt már nem voltunk (ma sem vagyunk) hajlandók tanulmányozni, így magától értetődő, hogy nem is leszünk képesek azokat az adományokat helyesen, a céljának megfelelően használni. Az csak akkor lehetséges, ha elolvassuk a használati útmutatást, és szorosan, bár elég rugalmasan alkalmazzuk annak tanácsait. Minden dolgot fel lehet használni arra, amire az való, de más olyan dolgokra is, amire valójában nem való, de lehetőség van az olyan irányú felhasználásra is. Tudnunk kell, hogy a köveket Isten többek között arra adta nekünk, hogy abból házakat, utakat építsünk, megolvasztva pedig használati tárgyakat készítsünk belőle; azonban mi kitaláltuk, hogy azzal a szomszédunkat is meg tudjuk dobálni, ha éppen nem úgy viselkedik velünk szemben, ahogy mi azt elvárnánk tőle. Így sikerült olyan fegyvereket készítenünk az egyébként házépítésre szánt alapanyagból, amellyel már nem csak egy-egy embert, de tömegeket, városokat, sőt akár egész bolygónkat is el tudjuk pusztítani. Nos, ennek lesz a következménye mindaz, amit itt a „tízcsapás” során olvashatunk. Véletlenül se gondoljuk azt, hogy a Teremtő azokat a csapásokat csupán önszántából, szórakozásból, vagy valamiféle ostoba büntetésből találta ki nekünk. Nem! Ez csupán következménye annak, hogy mi az általa rendelkezésünkre bocsátott dolgokat nem arra használjuk, amire Ő szánta, illetve nem így használjuk, ahogy Ő azt a használati utasításban számunkra rendelte. Sok esetben nem is tudjuk már, hogy valójában milyen céllal is kaptunk bizonyos dolgokat (főleg, amelyek manapság számunkra már csak betegséget okoz), és azt sem, hogy annak idején milyen irányelveket határozott meg az Isten arra vonatkozóan, hogy azokat miként kell használni. Ennek felderítésére alapult meg a „Virág-rendszer”.

„A Faraó szolgái pedig mondának őnéki: Meddig lesz még ez mi nékünk romlásunkra? Bocsásd el azokat az embereket, hogy szolgáljanak az Úrnak az ő Istenöknek. Még sem veszed-é eszedbe, hogy elvész Égyiptom?”

(2Móz 10:7)

Láthatjuk, hogy nem csupán a fáraó törekszik arra, hogy szembeforduljon a teokratikus feljebbvalójával, de ez egy általános cselekvési irány ebben a korban – de napjainkban még inkább megfigyelhető. Vagyis a fáraó szolgái is arra hajlanak, hogy szembeszegüljenek urukkal és parancsolójukkal, és mintegy kérdőre vonják őt a makacs gondolkodásáért. Pedig az ő helyzetük sokkal komolyabb korlátok közé van szorítva, mint a mienk. Őket a fáraó haragjától felhevülve akár azonnal halállal is sújthatja. Mégis inkább szájalnak vele, minthogy eltűrjék ezt a makacs gondolkodásmódot.

„És visszahozák Mózest és Áront a Faraóhoz s monda ez nékik: Menjetek el, szolgáljatok az Úrnak a ti Istenteknek. Kik s kik azok, a kik elmennek?”

(2Móz 10:8)

A büntetések nyolcadik szintjén már valóban megijed a fáraó. Elhatározza, hogy elküldi az izraelita véneket, hogy megenyhítsék az ő Uruk szívét ő iránta. Menjenek el, imádkozzanak, aztán tüstént térjenek vissza, dolgozni. Mert ő nem ér rá ilyen csacskaságokkal foglalkozni, mint a Világegyetem Teremtőjének utasítása. Oldják meg az Ő papjai, aztán munkára fel! Még mindig nem igazán látja, hogy milyen helyzetbe került az ostoba döntéseinek útvesztőiben. Még mindig nem veszi észbe, hogy nem ő a leghatalmasabb ezen a földön. Nem adja ki a kezéből a gyeplőt. Még nem! S mindaddig nem is fogja, míg az Isten erőszakkal ki nem veszi belőle. Ez persze megint nem az isten szándéka. Csupán – mint már láthattuk – következménye mindannak, amit ő helytelenül cselekszik. És így magával ránt egy egész népet. Sőt mivel ez időben Egyiptom épp világhatalom, valójában az egész földet rántja a mélybe. No, ezt kell megakadályozni ily csapások során. Talán látjuk, hogy napjainkban is valami hasonló megy végbe. Most nem Egyiptom a világhatalom, hanem Anglia és Amerika. Ha jól figyelünk, észrevesszük, hogy ők is hasonlóan viszonyulnak a Teremtőhöz – annak ellenére, hogy Amerika az alkotmányában látszólag helyet ad az Isten imádatának is. De a tettei egészen mást mutatnak.

„Mózes pedig monda: A mi gyermekeinkkel és véneinkkel megyünk, a mi fiainkkal és leányainkkal, juhainkkal és barmainkkal megyünk, mert az Úrnak innepet kell szentelnünk.”

(2Móz 10:9)

Mózes természetszerűen felsorolja azokat, akik el fognak menni, megszentelni az ő Istenüket. Mózes pontosan tudja, hogy ezeknek az embereknek el kell menniük, nem is titkolja ezt el a fáraó előtt. Ám a fáraónak ilyen irányú kérdése azt a hátsó szándékot sugallja, hogy számon tartván azokat, visszavárja, vagy akár erőszakkal visszahozatja. Hisz azok az emberek neki értéket képviselnek. Azok az emberek az ő rabszolgái, és nélkülük a már megtervezett munkálatok nem fognak olyan hatékonyan haladni, ahogy kellene, sőt akár le is állhatnak ezek a munkák. Már pedig ezek a munkák valójában az ő dicsőségéről szólnak, őt magasztalják, hogy az utókor számára ő halhatatlanná váljék. Nem tudja, hogy a dicsőség nem őt illeti; és azt sem, hogy a halhatatlanságot nem így nyerheti el.

„Monda azért nékik: Úgy legyen veletek az Úr, a mint elbocsátlak titeket és gyermekeiteket! Vigyázzatok, mert gonoszra igyekeztek. Nem úgy! Menjetek el ti férfiak és szolgáljatok az Úrnak, mert ti is ezt kívántátok. És elűzék őket a Faraó színe elől.”

(2Móz 10:10,11)

Íme, „kiugrott a nyúl a bokorból”. A fáraó valóban jobban számol az ő rabszolgáinak a munkájával, mint a Világegyetem Teremtőjének óhajával. Láthatjuk, hogy a mai kormányok is úgy viszonyulnak a valláshoz, hogy előbb a munka, majd aztán az imádkozás. Ezt a nézőpontot annyira elsajátították az emberek, hogy gyakorlatilag kinevetik, kigúnyolják, sőt egyenesen megvetik azt, aki ezt a sorrendet megfordítani igyekszik. Nem meglepő, hogy ebben a korban is azt a nézőpontot tesszük sajátunkká, amelyet már a korábbi korok embere is, jelesen, mint itt a fáraó.

Újra visszahullik a fáraó saját önző énjébe, s most már újra úgy bánik a zsidó elöljárókkal, mint a kutyával. Kidobatja őket a színe elől.

„És monda az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki a te kezedet Égyiptom földére a sáskáért, hogy jőjjön fel Égyiptom földére és emészsze meg a földnek minden fűvét; mindazt a mit a jégeső meghagyott.”

(2Móz 10:12)

Isten újra átengedi a terepet az engedetlenségből fakadó következményeknek. megengedi, hogy ártó sáskák lepjék el szeretett földjét, lábzsámolyát, teremtése oszlopát, a földet.

Isten bennünk van, velünk van, mi vagyunk együtt az Isten. Így minden, ami bennünk van, vagy meg is nyilvánul, az mind-mind olyan, mintha maga az Isten gondolta, tette volna. Minden tettünknek, Isten minden tettének megvannak a sajátságos következményei. A fáraó és népe korábbi tetteinek, gondolkodásmódjának a jégeső után megmaradt élőlényeire további károkozásként rátelepszik egy olyan rovarféle, amely épp a helytelen mezőgazdaság, megrontott élő gazdálkodás következménye. A sáska akkor szaporodik el, ha az emberi gazdálkodás bőséges termések sorozata után elhanyagolja a természetes élőhelyüket. Időnként egyébként is hajlamosak túlszaporodni, de a kordában tartásuk megfelelő keretek között hatékonyan megoldható. Ha azonban ez a szervezett korlátozás megszűnik, akkor a korábbi genetikai emlékek hatására – melyek folyamatos jó élőhelyet biztosítottak számukra – azt eredményezi, hogy úgy elszaporodhatnak, hogy az már ilyen sáskajárássá is fajulhat. Tehát ez is az emberi gazdálkodás helytelen voltának a következménye.

„Kinyujtá azért Mózes az ő vesszejét Égyiptom földére, és az Úr egész nap és egész éjjel keleti szelet támaszta a földre. Mire reggel lőn, a keleti szél felhozá a sáskát. És feljöve a sáska egész Égyiptom földére s nagy sokasággal szálla le Égyiptom egész határára. Annak előtte sem volt olyan sáska s ezután sem lesz olyan. És elborítá az egész föld színét, és a föld elsötétedék, és megemészté a földnek minden fűvét és a fának minden gyümölcsét, a mit a jégeső meghagyott vala, és semmi zöld sem marada a fán, sem a mezőnek fűvén egész Égyiptom földén.”

(2Móz 10: 13-15)

Keleti szél hozza a sáskát. Ez arra utal, hogy ez a következmény egy kezdeti irányból érkezik, onnan, ahonnan maga a teremtés is elindult. Ez egy kezdet, és az elterjedése a vég felé tart. Tehát nyilván még napjainkban is folyamatban van, de most már nem látszik meg a keleti iránya, hanem csupán a folyamata. A sáskahad egyben tiszta ige terjedésének is a szimbóluma. A mózesi törvényből megtudható, hogy a sáska tiszta állat, így a fogyasztása megengedett. Maga Alámerítő János is ezzel élt a méz mellett. Így látnunk kell, hogy ha ez a rovar ellepi a földet, akkor annak arra kell utalnia, hogy a szellemiségünket már jó ideje elkezdte átmunkálni a helyes beszéd, a tiszta szó, vagyis az Istenről szóló igazság. Ennek az igaz szónak a sűrűsége olyan, hogy szinte ellepi a hazugságokból építkező életet, annak minden hiábavaló alkotásával együtt. Amit a jégeső meghagyott, vagy lehetővé tette az újra sarjadását, azt az igazság elpusztította, vagyis bizonyította azoknak a hiábavalóságát. Nos, napjainkban eléggé tapasztalhatjuk, hogy az igazság egyre-másra hiábavalóvá teszi a sok-sok ostoba hazugságot, még ha nem is hiszünk egyértelműen annak se jelenvalóságában, sem pedig a létjogosultságában. A mai ezoterikus és egyéb igazságkereső törekvések gyakorlatilag már teljesen ellehetetlenítették a korábbi papok mondanivalóját, hatalmát. A legtöbb ember teljesen elfordult tőlük, pedig még egy-két száz évvel ezelőtt az ő tanításaik nyújtottak alapot az életünk vezetéséhez. De mostanra már látnivaló, hogy mindaz, amit tanítottak nekünk, csupa-csupa hazugság. Ezért képesek a „sáskák” fölfalni azokat, s helyükre egészséges tanításoknak helyt adni.

„Akkor a Faraó siete hívatni Mózest és Áront és monda: Vétkeztem az Úr ellen, a ti Istenetek ellen és ti ellenetek. Most annakokáért bocsásd meg csak ez egyszer az én vétkemet és imádkozzatok az Úrhoz a ti Istentekhez, hogy csak ezt a halált fordítsa el én tőlem. És kiméne a Faraó elől és imádkozék az Úrhoz. És fordíta az Úr igen erős nyugoti szelet, és felkapá a sáskát és veté azokat a veres tengerbe; egy sáska sem marada egész Égyiptom határán.”

(2Móz 10:16-19)

Ismét megijedt a fáraó. Újra és újra eljátssza ezt az Istennel. Persze a Teremtő átlát ezen a szitán, de mindig megadja a lehetőséget, hogy megforduljon a fáraó szíve. De nem fog! Nem mintha nem tehetné meg, de vajon akkor hogyan fog elszámolni a saját, helytelenül felépített lelkiismeretével? Hogyan fog elszámolni azokkal az emberekkel, akinek azt ígérte, hogy ő a leghatalmasabb isten a földön – legalábbis ezen emberek hatáskörében. Nem hazudhat nekik, épp önmagéról. Úgy gondolja, hogy inkább a Világegyetem Teremtőjét fogja hazugnak titulálni, minthogy önmagáról hazudjon népének. Pedig épp magáról hazudik a népnek, de ezt egy ilyen magasságba emelkedett ember sohasem fogja bevallani sem a népének, akiket irányít, sem pedig önmagának. Inkább meghal. valójában viszont épp ezzel teszi lehetetlenné, hogy korlátok nélkül, örökké éljen. Ezért aztán rákényszeríti magát olyan ostoba fogásokra, hogy kőbe véseti saját hatalmát, alakját; nagyszabású terveit úgy véseti a piramisok köveibe, mintha azokat már megcselekedte volna. Ezért van az, hogy a kőbe vésett „történelmi események” után kutatva egyre-másra azt találjuk, hogy azokat valójában sohasem hajtotta végre az a fáraó, aki azokat „leíratta”. Így él a mi fáraónk is, így tettek előtte mások is, így tesznek napjainkban amerikai uralkodók is. Olyasmiket hangoztatnak jó cselekedeteikként, amelyekkel valójában vagy nem is volt dolguk, vagy egyenesen óriási károkat okoztak saját népüknek és más nemzeteknek, néha pedig az egész földnek. Ezért oly fontos, hogy az ezzel megbízott rabszolgák hatékonyak legyenek ezek végrehajtásában, illetve ezért képesek oly erőteljesen a maguk istenségét előtérbe helyezni a valósággal, az igazsággal szemben, a Teremtővel szemben.

„De az Úr megkeményíté a Faraó szívét, és nem bocsátá el az Izráel fiait.”

(2Móz 10:20)

Egyenes következménye ez annak, amit korábban már megfogalmaztam. Nincs menekvése önmaga elől. Ha egyszer ő isten, akkor úgy is kell viselkednie. El kell fogadnia, hogy amit tesz, annak következménye a saját kemény szíve. Nincs irgalom – még önmagával szemben sem. Soha, de soha nem fogja bevallani magának, hogy tévedett, akkor oda lenne a képzelt istensége. Nem lehetne többé alkalma rá, hogy egy örökkévalóság számára megörökítse önmagát hazug plakátjain. Önmagának soha sem fog ellentmondani. Ehhez az istenséghez bizony kemény szív kell. Nem úgy az igaz Isten önvalójához. Ő képtelen lenne arra, hogy kemény szívvel viseltessék szeretett szolgáival, a szeretet nem kérkedik, s nem keménykedik semmiképp.

Kilencedik csapás: sötétség

„És monda az Úr Mózesnek: Nyujtsd ki a te kezedet az ég felé, hogy legyen setétség Égyiptom földén és pedig tapintható setétség.”

(2Móz 10:21)

Ha eddig nem volt hajlandó a fáraó és népe elfogadni az isteni igazságokat, akkor ez azt jelenti, hogy a fejükben egy hatalmas sötétség keletkezett, egy sötét ismerethiány lett úrrá. Ezt jelképezi a három napig tartó sötétség. Ez nem egy egyszerű isteni utasítás – úgy, ahogy a materializált ember képzeli. Mivel mindnyájan Isten részei vagyunk, nem meglepő, hogy az egyetemes akarattal való bárminemű visszaélés, vagy annak el nem fogadása sötétség formájában manifesztálódik körülöttünk és főleg bennünk.

„És kinyujtá Mózes az ő kezét az ég felé, és lőn sűrű setétség egész Égyiptom földén három napig.”

(2Móz 10:22)

Mózesnek ehhez fizikailag fel sem kellet emelnie a kezét. Egyszerűen csak a lelkében hinnie kellet abban az egyetemes szisztémában, hogy mindezeknek egyenes következményét kell most meglátnia, megélnie. Nem, ez megint csak nem emberi kezdeményezés. Nem is lehet az. Ez egy közös, rossz akarat szülte okozat.

„Nem látták egymást, és senki sem kelt fel az ő helyéből három napig; de Izráel minden fiának világosság vala az ő lakhelyében.”

(2Móz 10:23)

Izrael természetesen látja mindezt, így látja azt is, hogy ez az állapot csupán a fáraó népét sújtja. Izraelt nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden izraelita helyesen látja ezeket az eseményeket, ez csupán arra utal, hogy aki a választott nép szemével lát, azt nem illeti Isten ilyen következményekkel. Olyan ez, mint mikor napjainkban a katolikus papság Isten nevében beszél, de nem hisz még a saját szavának sem. Nem is lehet számára az isteni szó olyan erős, mint azok számára, akik hisznek benne – akár még úgy is, hogy nem hallottak róla, főleg nem keresztény szájból.

„Akkor hívatá a Faraó Mózest és monda: Menjetek el, szolgáljatok az Úrnak, csak juhaitok és barmaitok maradjanak; gyermekeitek is elmehetnek véletek.”

(2Móz 10:24)

A fáraó – mint már megszokhattuk, újra csak engedni látszik a zsidó nép, vagy annak vezetői felé. De sajnos mi már tudjuk, hogy ez csupán álca. A félelem álcája. Nem gondolja komolyan. Ha komolyan gondolná, nem tenné hozzá, hogy a barmaitok maradjanak itt.

„Mózes pedig monda: Sőt inkább néked kell kezünkbe adnod véres áldozatra és égő-áldozatra valókat, hogy megáldozzuk a mi Urunknak, Istenünknek. És velünk jőnek a mi barmaink is, egy körömnyi sem marad el, mert azokból veszünk, hogy szolgáljunk a mi Urunknak, Istenünknek; magunk sem tudjuk, mivel szolgálunk az Úrnak, míg oda nem jutunk.”

(2Móz 10:25,26)

Mózes egyenes ember, egyenesen válaszol. Nem körmönfont, mint más vezetőktől ezt már megszokhattuk. Nyíltan kimondja azt, ami a szívében és a nyelvén van. Nem kerülgeti a fáraót mindenféle ceremoniális udvarlásokkal, hanem egyenesen odamondja neki, hogy tőle vár még több állatot az áldozatra. Tőle is elvárja az Isten, hogy áldozatot hozzon az elnyomott nép lelki üdvéért. Ez nem csupán Izrael ügye, hanem a fáraóé is. Nem húzhatja ki magát belőle. Ez a történet végére lesz igazán érthető.

„De az Úr megkeményíté a Faraó szívét, és nem akará őket elbocsátani.”

(2Móz 10: 27)

Ahogy Mózes nyíltan szembeszállt az ország irányítójával, mindjárt meglátszott annak kemény szándéka. Rögtön észrevehetővé vált az a kemény páncél, amelyet egy időre a köpönyege alá rejtett, mondván: nem látnak ezek az átkozott rabszolgák tovább a szabadulási vágyuknál. Nos, továbbláttak.

„És monda néki a Faraó: Menj el előlem; vigyázz magadra, hogy többé az én orczámat ne lásd; mert a mely napon az én orczámat látod, meghalsz. Mózes pedig monda: Helyesen szólál. Nem látom többé a te orczádat.”

(2Móz 10:28,29)

Legvégül a fáraó már csak fenyegetéssel élhetett. Elvesztette a hatalmát a vele szemben álló lélek felett. Elvesztette a türelmét, a diplomatikus magatartását, feladta a sunyi harcot, s nyílt hadüzenet formájában közölte Mózessel azt, amit egyébként is tenni szándékozott. Mint sarokba szorított farkas, támadt most öreg ellenfelére, akit egyébként ott helyben halálra sújthatott volna. De nem tette, nem merte. Ehhez túl öntelt volt, és túlságosan félt tőle. Látta a hatalmát megjelenni az álmaiban, rettegett tőle: mi van, ha mindaz, amit mond, nem csupán üres beszéd? Mi van, ha mégis van olyan isten, aki mindezeket a bajokat valóban rázúdította? Mi van, ha van valaki odakint, aki nagyobb nála? Mózes talán ennek a valakinek a szolgája. Talán mégis csak létezik valaki, aki meg akarja őt fosztani a hatalmától, el akarja venni tőle mindazt, amiben eddig oly mélyen hitt. Számtalan megválaszolatlan kérdés kergette egymást folyton a fejében, Mi van, ha; mi van, ha; mi van, ha…